2018. április 17., kedd

Daphne

Öröm és boldogság! Tegnap megjelent az első angol nyelvű novellám! Ez az a pályázat, amiről korábban lelkendezve írtam, hogy visszajelzést kaptam a kiírótól.

A pályázati felhívásban Daphné legendája szerepelt. Ahogy megnéztem, miről van szó, rögtön magával ragadott a téma, és azt hiszem, életem egyik leggyorsabb és legjobb novellája született meg ennek eredményeként.

Source: Mythraeum.com


Bár a versenyt nem én nyertem, hanem Taryn Noelle Kloeden (a novellája itt elérhető), második kiemeltként az én írásom is olvasható a Mythraeum oldalán, amit ide kattintva megtalálhattok!

~~~
A Mythraeum egy ókori mitológiákat feldolgozó projekt, melynek célkitűzése, hogy egy mitológiai elem vagy karakter történetének újragondolására ösztönözze az alkotókat évente négy alkalommal meghirdetett novellapályázata által. A nyertes műből aztán kisfilm lesz.

2018. április 11., szerda

Írók egymás között - Hagyományos vs. magánkiadás

Ebben a hónapban a könyvkiadás lehetséges módjairól írunk. Gabi bejegyzését itt, Fanniét pedig itt találjátok.

A kiadás hagyományos útja alatt azt értem, amikor egy kiadó megveszi a kéziratot, tiszteletdíjat és/vagy részesedést kínál érte, és gondoskodik a könyv körüli minden teendőről (szerkesztés, nyomtatás, terjesztés, reklám). A magánkiadás pedig az, amikor a szerző fizet egy kiadónak, hogy megjelentesse a könyvét, esetleg intézze a terjesztést és a marketinget, bár tudtommal ezt nem minden kiadó garantálja. (Itt megjegyzem, hogy van olyan magánkiadás is, amikor a szerző e-könyvként jelenteti meg az írását, és terjeszti az interneten. Itthon ez talán annyira még nem honosodott meg.)

A gimnázium elején már megfogalmazódott bennem a vágy, hogy egyszer publikált író szeretnék lenni. Igaz, akkor még rövid novellákon és verseken kívül más művem nem volt (leszámítva a forgatókönyvszerű monstrumot, amit Gabival a saját szórakoztatásunkra írtunk). Ettől függetlenül ez egy szívmelengető célként lebegett a szemem előtt. Aztán az idő előrehaladtával egyre megvalósíthatalanabbnak tűnt a terv. Kaptam is pár megjegyzést, hogy itthon kiadóhoz bekerülni protekció nélkül lehetetlen. 

Ekkoriban kerültek a látóterembe a magánkiadók, akik ehhez hasonló szlogenekkel hírdették magukat: "Írt egy regényt, és szeretné kiadni? Mi segítünk!" Kíváncsian kattintottam a hasonló oldalakra, aztán hamar rá is jöttem, hogy ez nem az én világom. Eleve fiatal felnőttként keveseknek van meg az anyagi hátterük ilyesfajta beruházáshoz. Nekem legalábbis nem volt. 
A másik dolog, ami zavart, hogy ez az út túl egyszerű. Az az érzésem támadt, hogy nincs komoly szűrő, bárkinek bármit kiadnak, ha fizet érte. Ez nem tűnt akkora érdemnek, mint egy neves kiadó által kiválasztottnak lenni. Valahogy nekem ez nem igazi megjelenés. 
Ráadásul, ami buktatót láttam ismerősök esetében, az a reklám hiánya a kiadó részéről, és ez teljes egészében így a szerzőre marad. Ami nem kis feladat, ráadásul borzalmasan fárasztó, sőt, idegőrlő lehet. És nem is a szerző dolga lenne ezzel foglalkozni, hiszen nem véletlen létezik a marketing szakma... Persze nem állítom, hogy ez minden hasonló kiadónál így van. Abszolút nincs személyes tapasztalatom, ez csak a saját érzésem, véleményem. 

Így hát én lemondtam a nagy álomról, és elhagytam az írást pár évre. Csakhogy
az írás nem hagyta magát, és visszakúszott az életembe. Most már máshogy nézek az egészre. Rájöttem, hogy rengeteget kell még tanulnom ahhoz, hogy olyan minőségű regényt írjak, amit egy kiadó szívesen felvállalna. De nem szabad feladni, írni kell, a saját örömünkért. És egyszer csak eljöhet a nap, amikor a publikált szerzők névsorát gyarapítjuk, hiszen egyre több kiadó mer nyitni az újoncok felé. Ám ehhez tanulni kell, és kitartóan keresni a lehetőségeket.

A májusi körblogolásunk a visszautasításról és a kritikáról szól majd. Várunk akkor is!

2018. április 9., hétfő

Verses megjelenés

Örömteli hírt kaptam még húsvét előtt! A "Kortárs rapszódia" című versem megjelent a Kláris újság 18/2-es számában. Fogadjátok szeretettel!




2018. április 4., szerda

Lélekmelengető

Ma reggel e-mailt kaptam. Egy angolnyelvű novellapályáztra írtam, úgy egy hónapja. Azóta meg is feledkeztem róla, a mókuskerékben hamar elvesztem az időérzékem. Úgyhogy reggel a fejemhez kaptam, hogy tényleg, a beküldési határidő lejárt, biztos megírták, hogy köszi a részvételt, sajnos a novellád nem nyert.

Ekkor jött a meglepetés. Visszajelzést kaptam a novellámra vonatkozóan! Ilyennel szerintem, egy-két kivételtől eltekintve, nem találkoztam még. A pályázatkiíró kiemelte, mik voltak a szöveg erősségei, negatívumot annyira nem talált, talán csak annyit, hogy hosszabb novellát is el tudott volna képzelni. Összességében azonban jól sikerült a pályamunkám, és bár még nincs meg a verseny eredménye, megköszönte, hogy részt vettem a pályázaton, és olvashatta az írásom.

Mit ne mondjak, majd' kiugrottam a bőrömből. Nem azért, mert megdícsérte a novellám, amit én is jónak éreztem. Mázlim volt, megtalálta a megfelelő befogadót. Általában az ellenkezője történik az írásaimmal. A visszajelzés viszont hatalmas élmény volt. Az építő jellegű kritikának is örülnék, ha kapnék, de eddig olyannal sem traktáltak. Itthon valahogy nem szokás, maximum annyi reakciót kapsz, hogy "sajnos most nem jutottál be a díjazottak/kiemeltek közé." Ha visszaírnak egyáltalán. 

Tudom, nem mindenki veszi jó néven a kritikát és a visszautasítást, ha egy általa szupernek vélt novellát dobják vissza. De nem minden pályázó egyforma. Én az önbizalomhiányos típus vagyok, aki rögtön magát kezdi szapulni, hogy biztos valamit elrontott a novellában. Én szeretném tudni, mi az, hátha legközelebb elkerülhetném a hibákat. De a legtöbb esetben csak a kétség marad. Ami megint csak hülyeség, tudom, hiszen az olvasó lelkiállapotától, hangulatától rengeteg minden függ. (Elizabeth Gilbert a Big Magicben hozza a saját példáját, hogy egy novelláját elsőre elutasította egy magazin szerkesztője, majd évek múlva újra beküldte az írást, és akkor ugyanaz a szerkesztő második olvasásra odavolt érte.)

Tényleg úgy érzem, hogy több visszajelzést kéne küldeni a pályázóknak. Valahogy ez annyira nincs benne az itthoni rendszerben, de jó volna változtatni ezen. 

2018. március 16., péntek

Novák Vica: Minka és a felhőfoltozók

Még kézirat formájában volt szerencsém felolvasni a gyerekeknek Minka kalandjait a nyár folyamán. Teljesen magával ragadott a mesevilág, az izgalmasan felépített cselekmény. Még a gyerekek is nagy érdeklődéssel hallgatták Minka történetét, holott az alapszituációval, mely szerint a kislány saját szobát kap az iskolakezdést megelőző nyáron, nem tudtak azonosulni. Ez szerintem mindenképpen alátámasztja, hogy egy szuper mese tárul az olvasók elé.


Felnőtt fejjel kifejezetten élveztem a nevekben megbúvó játékosságot, Minka és Szélvész kettősét, a hatalmas fantáziával megalkotott világot. Az illusztrációk pedig még varázslatosabbá tették Minka utazását.

Határozottan az egyik kedvenc mesém lett! Már alig várom a folytatást!

2018. március 9., péntek

Írók egymás között – Mitől lesz író az író?


Ez a kérdés régóta foglalkoztat és elgondolkodtat. Valaki úgy gondolja, az tesz íróvá, ha már publikáltál. Valaki egyszerűen annak érzi és nevezi magát, és kész.

Én nem sorolom magam egyik kategóriába sem, nem tudom megmondani, melyiknek van igaza, létjogosultsága. Viszont úgy tapasztaltam, mintha lenne itthon egy olyan általános nézet, hogy írni bárki tud. Ezzel a gondolattal nemrégen össze is futottam Ferencz Győző „Gyakorlati verstan és verstani gyakorlatok” című könyve előszavában. Nagyon megörültem, amikor a Tanár úr sorait olvastam, mert egyszerre alátámasztotta, és bizonyos mértékik meg is magyarázta ezt a sejtésemet.

„Az írói mű nyelvből hozza létre, nyelven fejezi ki önmagát; bizonyos értelemben anyaga és eszköze a nyelv. Márpedig egy nyelven legalább (ti. az anyanyelvén) mindenki beszél, képes nyelvtanilag helyes mondatokat alkotni, ezáltal közölni gondolatait, érzéseit. Könnyen eshetünk abba a tévedésbe, hogy gondolataink, érzéseink irodalmi szándékú közlése már irodalom is, hiszen az írói műalkotás anyagát-eszközét, a nyelvet nem kell külön fáradtsággal megtanulnunk, az adott, azt tudjuk.

Tévedés azonban azt hinnünk, hogy pusztán azért, mert képesek vagyunk nyelvi eszközökkel közölni dolgokat, képesek vagyunk mindjárt műalkotásokat is létrehozni. Az általában föl sem merül, hogy élményeinket megfelelő előképzettség nélkül zenei kompozíciókban mondjuk el. [...]

Az írásművészet, a költészet mesterségbeli fortélyait nagyobb titkok övezik, hiszen nem tanítják olyan nyilvánosan, mint más művészeti ágakét” (Ferencz, 1994).

És valóban, az iskolákban vajmi keveset tanulunk meg arról, hogy kell például novellát írni. Persze, a műfaji sajátosságokat a fejünkbe verik, de ezek inkább az elemzés szempontjából érdekesek. Viszont ez kevés, ha az ember írói pályára szánja el magát.
Az íróvá válás egy folyamat, és véleményem szerint jó íróvá az válhat, akiben van alázat a mesterség iránt. Merthogy az írás is olyasvalami, amit tanulni és gyakorolni kell. Minden áldott nap.

Stephen King szerint az lesz író, aki sokat ír és sokat olvas, ez a két dolog megkerülhetetlen. Az olvasásból, mások regényéből is rengeteget tanulhatunk arról hogyan írjunk vagy ne írjunk. De tanulni máshogy is, másoktól is lehet, természetesen! Ott vannak az írástechnikai kurzusok, a könyvek, egy másik író, egy jó szerkesztő. Ami szerintem nagyon fontos, a nyitottság, és a tudat, hogy mindig van hova fejlődni. És persze a felődni akarás.

Ezeket sorravéve, úgy hiszem, íróvá az válhat, aki hajlandó megdolgozni érte. Nagy elszántság és még több kitartás kell hozzá. És mindezt úgy tegyük, hogy közben ne vegyük halálosan komolyan magunkat, hanem élvezzük is az alkotás folyamatát! J

Természetesen a fentebb leírtak nincsenek kőbe vésve, csupán az én meglátásaim. Ha megosztanátok a véleményeteket, ne habozzatok megírni azt! Gabi bejegyzését itt,  Fanniét pedig itt találjátok. Jó olvasást!

Árpilisban a magánkiadás témakörét járjuk körbe. Várunk akkor is!

____________
Felhasznált irodalom:
Ferencz, Győző, Gyakorlati verstan és verstani gyakorlatok, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1994.

2018. február 18., vasárnap

Felszabadulás

Írtam. Regényt és blogot is. Feloldódott a blokk, elmúlt a pánik, ami rám tört, valahányszor az írásra gondoltam. Felszabadultam. 
Leírhatatlanul jó érzés! És most azon kezdtem agyalni, mi oldotta ki belőlem a görcsöket. És rá kellett jönnöm, hogy az idő és a türelem. Nem sürgettem magam, nem erőltettem semmit. Az elmúlt két hónapban hagytam a regényt, de egy pillanatra sem feledkeztem meg róla. Mindvégig ott motozott a fejemben a probléma, ahol megakadtam, a "Hogyan tovább?" kérdése. De amíg nem tudtam rá a választ, csak gondolkodtam rajta. Az utóbbi napokban kezdett körvonalazódni bennem, hogyan is mozdítsam előre az eseményeket, és ma végre leültem. És írtam. Nem sokat, de írtam. 

Néha nem jó erőltetni a dolgokat. Néha egyszerűen csak türelmesnek kell lennünk magunkkal. Ez talán az egyik legnehezebb dolog a világon. Számomra legalábbis.