2018. február 18., vasárnap

Felszabadulás

Írtam. Regényt és blogot is. Feloldódott a blokk, elmúlt a pánik, ami rám tört, valahányszor az írásra gondoltam. Felszabadultam. 
Leírhatatlanul jó érzés! És most azon kezdtem agyalni, mi oldotta ki belőlem a görcsöket. És rá kellett jönnöm, hogy az idő és a türelem. Nem sürgettem magam, nem erőltettem semmit. Az elmúlt két hónapban hagytam a regényt, de egy pillanatra sem feledkeztem meg róla. Mindvégig ott motozott a fejemben a probléma, ahol megakadtam, a "Hogyan tovább?" kérdése. De amíg nem tudtam rá a választ, csak gondolkodtam rajta. Az utóbbi napokban kezdett körvonalazódni bennem, hogyan is mozdítsam előre az eseményeket, és ma végre leültem. És írtam. Nem sokat, de írtam. 

Néha nem jó erőltetni a dolgokat. Néha egyszerűen csak türelmesnek kell lennünk magunkkal. Ez talán az egyik legnehezebb dolog a világon. Számomra legalábbis. 


2018. február 10., szombat

Írók egymás között - Az írói (ál)név

Az, hogy milyen néven jelenünk meg a közönség előtt, az egyik legelső dolog, ami felmerül, ha írásra adjuk a fejünket. Itthon sokakat látok külföldi névvel publikálni, ami számomra kissé furcsa, habár el tudom képzelni, mi motiválhatja az írót, hogy álnév mögé bújjon.

Számomra azonban a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy saját névvel írok. Ami az esetemben trükkös, mert tini koromban kezdtem el írni, de azóta férjhez mentem, és felvettem az ő családnevét. Az azóta megjelent írásaimon ezzel az új névvel szereplek.

Hogy jól tettem-e, még mindig nem tudom. Valahol úgy érzem, az írói ambícióim teljesen függetlenek attól, hogy megváltozott a családi állapotom, és maradni kellett volna a leánykori nevemnél. Közben viszont én is formálódtam az évek alatt, és valahogy igazságtalannak érezném
elhagyni a férjem nevét, hiszen nélküle sem lennék az, aki ma vagyok. És itt körbeér az egész.

Persze lehet, hogy egycsapásra megoldanék mindent, ha fognám magam, és egy teljesen független álnevet választanék! Ez lenne a legegyszerűbb megoldás, de nem teszem meg. Kitartok a döntésem mellett, még akkor is, ha néha megkérdőjelezem az egészet.

Hogy mit gondol a témáról két kolleginám? Fanni véleményét itt, Gabi bejegyzését itt találhatod. Ha pedig te is megosztanád velünk a gondolataidat, írd meg!

Jövő hónapban arról elmélkedünk, mi tesz egy írót íróvá. Sok szeretettel várunk márciusban is!

2018. február 4., vasárnap

Könyvélmények 2017-ből

2017 hozta meg számomra a nagy visszatalálást az olvasáshoz. Mióta a gyerekeim megszülettek, borzasztó lassan haladtam a könyvekkel, mert mire odajutottam, inkább az alvást választottam. De tavaly a hangoskönyvek segítségével huszonhárom könyvet tettem magamévá.

Pár címet kiemelnék, amik valami miatt nagy hatással voltak rám. Íme a lista, a teljesség igénye nélkül:

Fábián Janka: Emma-trilógia ** A legnagyobb csalódás
Sajnos azt kell mondanom, hogy nem tetszett Fábián Janka trilógiája, pedig évek óta szemeztem vele. A századfordulós Budapest és a családregények szerelmeseként igen sokat vártam ettől a könyvtől. Az eleje jól is indult, a dacos kamaszlány naplója elég hiteles volt, ám a cselekmény előrehaladtával nálam ott bukott el a dolog, hogy a főszereplőnk annak ellenére beleszeret az anyja volt szeretőjébe, [spoiler!] akitől féltestévrei születtek volna, ha az anyuka bele nem hal az ikrek születésébe, hogy gyűlöli őt... De a szerelem minden akadályt legyőz, és a családi történet folytatódik.
Néha kissé szenzációhajhásznak, polgárpukkasztónak éreztem egyes történetszálakat. Habár a második világháború alatt a belvárosban létrehozott gettóról szóló rész kifejezetten érdekes volt, összességében idegesített a könyv.
A karakterábrázolást sokszor katalógusszerűnek éreztem, illetve az elbeszélés során a szerző inkább elmondta a történetet, mintsem a szereplőkkel mutatta volna be a jelenetet.



Paula Hawkins: A lány a vonaton ** A legemlékezetesebb
A lány a vonaton a bőröm alá kúszott. Az egész könyv hangulata megfogott, nagyon tetszett a történet felépítése. A három különböző narrátor először kicsit meglepett, és mivel hangoskönyvben hallgattam a történetet, nehezebb volt követni. De aztán ahogy hozzászoktam, nagyn megtetszett ez az elbeszélésmód. Ahogy a három különböző szemszögből bemutatott események összefonódtak, és a könyv a végkifejlet felé haladt, zseniálisan működött! Bizonyos jeleneteket még most is magam előtt látok, voltak epizódok, amik napokig kísértettek. Tényleg nagyszerűen megírt regény! 


Charlotte Bronte: Jane Eyre ** A legmeglepőbb
Nem kéne ennek a jelzőnek szerepelnie itt, vagy legalábbis nem most, hiszen angolszakosként bizony olvasnom kellett volna a Jane Eyre-t mondjuk úgy röppke tíz évvel ezelőtt. De akkor elmaradt, mert Klári bizony lassú olvasó (volt), és hosszú volt a kötelezők listája. Most azonban pótoltam a hiányosságaimat, és örülök neki, hogy megtettem! 
Az alapsztorit ismertem, úgyhogy nem számítottam semmi meglepetésre, a történet előrehaladtával azonban mégis meghökkentem. Jane Eyre sokkal modernebb, önállóbb karakter, mint amire egy tizenkilencedik századi regényhőstől számítottam volna.
Azzal, hogy nem éri be Mr. Rochester szeretőjeként, hanem bizony otthagyja a férfit, és inkább egyedül folytatja tovább az életét. Közben hűségesen kitart a szeretője mellett, nem fogadja el más férfi közeledését, bármilyen kényelmes életet tudna az biztosítani neki. Aztán visszatalál Rochesterhez, és mellette marad a férfi vakságával együtt. 
Jane alakja egy kicsit túl tökéletesnek tűnik, nekem azonban nagyon tetszett a nő ereje, kitartása és hűsége. Szerintem Charlotte Bronte meghaladta a korát ezzel a karakterrel.  


Kathryn Stockett: The Help ** A legmeghatóbb
A filmet láttam először, és nagyon megfogott. Tudtam, hogy ez az a történet, amit elolvasni még jobb lesz. Nem is csalódtam. A regény egy igazi érzelmi hullámvasút: szívszorító, megható, felháborító egyszerre. A fekete cselédek sorsa, és ahogy a egyes munkáltatók kezelték őket hihetetlennek tűnik mai szemmel, bár tudom, hogy a 60-as évek Amerikájában a megkülönböztetés szerves része volt a mindennapokban (és sajnos ez ma is sokszor előfordul). 
Számomra érdekes korrajzot nyújtott ez a regény, érzelmileg hamar bevonódtam. Izgalmas történetet kaptam az írótól, egy csipet reménnyel a végén. 


B.A. Paris: The Breakdown ** A legizgalmasabb
Az összeomlás volt az a könyv, ami a csontomig hatolt. A narrátor bizonytalansága, az igazság utáni vágya annyira mellbevágott, hogy szinte ittam a könyv minden mondatát. Akkor sem hagyott nyugodni a történet, mikor éppen nem volt időm elővenni. Az utolsó pillanatig nem tudtam, ki a gyilkos, mi köze az elbeszélőnek a történetkhez. Nem vagyok egyébként egy nagy krimi fogyasztó, de ez egy letehetetlen sztori volt. B.A. Paris mesterien építette fel a sztorit, Behind Closed Doors-t is túlszárnyalta nálam. 


Stephen King: Joyland ** A leghangulatosabb
Nagyon rég nem vettem Stephen King regényt a kezembe, de már nagyon ideje volt. A Joyland egy könnyebben emészthető történet, hangulatát alapvetően a vidámpark belső világa adja, amit az ott dolgozók szlengje tett igazán különlegessé számomra. A nyári hangulatet King egy kis misztikus gyilkossági esettel fűszerezte, aminek felgöngyölítése a narrátorunk önjelölt nyomozóként magára vesz. Humoros, elragadó és fordulatokkal teli regény. Egyszer mindenképp érdemes elolvasni! :)


Shonda Rhimes: Year of Yes ** A leginspirálóbb
Shonda Rhimes könyvéről már korábban írtam egy hosszabb bejegyzést, úgyhogy most nem is akarok sokat beszélni róla. Még mindig sokszor eszembe jut, hogy minden olyan helyzet túlélhető, amikor azt hisszük, belehalunk az erős szívdobogásba, és a gyerekkel bizony le kell ülni, ha játszani hív, mert túl hamar felnőnek. És igen, anyaként és dolgozó nőként soha nem nyújthatunk egyformán maximális teljesítményt. De ez így van jól.



Szaszkó Gabriella: Maradj velem ** A legfájdalmasabb
Gabi könyve is a kiemeltek közé került, hiszen ez az egyik kedvenc magyar regényem, bár témáját tekintve nem a legkönyedebb. A hatását a mai napig nem tudom lerázni magamról, és nem is könnyű, ha az ember elolvassa a trilógia másik két kötetét is. Mindenesetre valóban egy maradandó élményt ad a regény. (Bővebben itt.)



Jojo Moyes: Mielőtt megismertelek ** A legesleg
A legjobb regény, amit tavaly olvastam. Számomra igazi mestermű, aminek a hatása alól lehetetlen kikerülni egykönnyen. Korábban már írtam róla, nem szeretnék ismét nagyon belemerülni, csak annyit, hogy számomra ez volt a legnagyobb ajándék, amit 2017-től kaptam.



Fotók: goodreads.com


2018. január 21., vasárnap

Mentor-hiány

Valamelyik nap belefutottam Lackfi János egyik bejegyzésébe, amiben a tanácsait fogalmazta meg egy tizenötéves, költőaspiráns kérésére. A válasz frappáns és egyszerű volt, nemcsak lírára alkalmazható. Ez a pár sor nagyon megmaradt bennem, és elgondolkodtatott.

Tizenötévesen én is farigcsáltam verseket, nyilván szabadvers formában, mert az tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Leginkább magamnak írtam ezeket, hogy megszabaduljak az aktuális érzésektől, amik egy tini lelkében felgyülemlenek. Emlékszem, milyen vehemenciával vetettem bele magam, annyi lelkesedés volt bennem. Úgy éreztem, börtönéből kiszabadult titán lehetek. Aztán az évek múlásával ez a lendület elveszett. Ma már nehezen ülök le verset írni. Habár évek óta tervezem, hogy komolyabban foglalkozom majd vele. De egyedül nehéz tanulni. És itt jön be Lackfi.

A bejegyzését azért is értékelem nagyra, mert irányt mutatott egy pályakezdőnek. Annyiszor vágytam rá, hogy legyen egy mentorom, akinek megmutathatom az írásaimat, hogy mondjon rá valamit, hogy van-e benne fantázia, vagy mit kell tanuljak még, hogy jó legyen, amit papírra vetek. De ilyen nincs. Itthon nincs. És ez annyira nagy baj. 

Mert bizony az írást tanulni kell. Ez nem olyasmi, amit az ember csak úgy tud. Nyilván kell hozzá tehetség, érzék, vagy akármi. Ám ez önmagában édeskevés. Tanulni kell, sokat. Ahogy Lackfi egy-két éve a Ridikül egyik adásában is mondta, egyértelműnek vesszük, hogy ahhoz, hogy valaki sebész legyen, évekig tanulnia kell. Senkit nem engednek be egy műtőasztal mellé úgy, hogy fogalma sincs, hol vágja fel a beteget ahhoz, hogy a vakbelét megoperálja. Ugyanígy, költő vagy író sem lehet senki tanulás nélkül. Mégis, valahogy itthon nincs akkora presztizse ezeknek a szakmáknak. Nincsenek egyetemi szakok vagy legalább kurzusok, csak elvétve találni írástechnikai tanfolyamokat.

Persze létezik szakirodalom, mint Egri Lajos A drámaírás művészete című műve, vagy a Gyurgyák-féle Szerzők és szerkesztők kézikönyve, amiből sok hasznos dolgot megtanulhatunk. Mégis úgy érzem, akárhány ilyen kézikönyvet, szakkönyvet átnyálazhatok, nem ad olyan élményt, mint egy tanárral, mentorral együtt dolgozni. Egy könyvnek nem tehetem fel a kérdéseimet, például, hogy hogy mutassak az írással, nem fog válaszolni. Egy tanárral átbeszélhetőek a problémák. Már ha lenne egy tanár, akihez fordulhatok. 

Jó lenne, ha az írást itthon is komolyabban vennék, ha több lehetőség lenne a tanulásra. Ha lennének mentorok, akikkel együttműködve az írópalánták javíthatnának a technikájukon, stílusokon. Akiktől tanulhatnának. 

2018. január 10., szerda

Írók egymás között - mi is ez?

Két kedves íróbarátnőmmel úgy döntöttünk, 2018-ban egy új, havonta megjelenő blogbejegyzést indítunk, ami az Írók egymás között nevet viseli. Mivel egyebek mellett az írásról is rengeteget beszélünk, szép lassan megfogalmazódott bennünk a rovat ötlete, amihez Gabi kezdte összeírni a témákat. A következő hónapokban  többek között a leírásokról, hibáinkról, az álnevekről vagy a külföldi publikálásról olvashatjátok a bejegyzéseinket. Mindenkit arra biztatunk, hogyha van kedve, szálljon be a körblogolásba, és tegye hozzá a maga véleményét egy-egy témához. 

Pár szóban az írótársaimról:


Gabival még az óvodában barátkoztunk össze, és bár azóta Birminghamben él, most is napi kapcsolatban vagyunk. Annak ellenére, hogy nagyon különböző a hátterünk és a világlátásunk, sokmindenben egyezik az érdeklődésünk. Ebbe tartozik az olvasás és az írás szeretete is. 
Gabi két regénye jelent meg a Maxim kiadó gondozásában, a Maradj velem és a Beszélj hozzám. Ezen kívül számos novellapályázaton ért el szép eredményeket a pályája elején. 
Írás mellett a Bizarrium magazint vezeti, illetve blogol, szerkesztőként és fordítóként dolgozik.
Mindig is becsültem a kitartásáért, akaraterejéért. Jó látni, hogy a kemény munka igenis meghozza a gyümölcsét. Gabi kicsit olyan nekem, mint egy mentor, akinek mindig van egy jó szava, ha éppen kétségeim vannak az írással kapcsolatban.
Gabi bejegyzését itt olvashatjátok.


Fannit Gabin keresztül ismertem meg, talán egy novella vagy vers átnézése kapcsán. Egy idő után kiderült, hogy hasonszőrűek vagyunk, mert ő is az ELTE Angol szakára járt, ahogy én is. Talán még volt is időszak, amikor egyszerre tartózkodtunk a Rákóczi úti épületben, csak épp fogalmunk sem volt a másik létezéséről.
Fanni írásai több antológiában, online magazinban, sőt podcast formájában is megjelentek mind magyarul, mind angolul. Ezen kívül fordít és angolt tanít Párizsban.
Fanni egyedi stílusa hamar megfogott, ahogy közvetlen személyisége is. Mindig ellát szakmai tanáccsal, ha szükségem van rá.
Fanni posztját itt olvashatjátok.


A februárban az írói álnév használatáról elmélkedünk. Remélem, minél többen csatlakoztok majd hozzánk!

2017. december 31., vasárnap

Ilyen volt 2017

Az év végéhez közel számos gondolat kavarog a fejemben az elmúlt hónapokról, hogy hova fejlődtem, egyáltlán haladtam-e valamerre az íróvá válás útján.
Idén két írásom jelent meg online magazinban, illetve egy nyomtatásban és online is. Bár több novellapályázatra jelentkeztem, mint tavaly, egyiken sem sikerült helyezést vagy kiadványba kerülést elérni. Egy fantasy pályázaton azonban kiemelték a pályamunkámat, ami a jövő év folyamán a kiíró magazin oldalán szerepelni fog. Ezen kívül két versemre kaptam "majdnem megfelelt" visszautasítást, ami nagyon pozitív élmény volt.

Az év felében az írást kényszerpihentettem, részben blokk, részben egy fordítási munka miatt. Bár meglehetősen nagy kihívás volt, októberben befejeztem a fordítást. Éppen időben ahhoz, hogy idén is nekivágjak a NaNoWriMonak. 

Sok bizonytalansággal álltam neki a kézirat folytatásának, amihez nagyjából május óta hozzá sem fogtam, de szerencsére nagyon klassz élmény lett ez a november is! Úgy pláne, hogy több Apollós társammal együtt vágtunk neki a kihívásnak, és nagyon jó támogatói csoport alakult ki. :) 

A tanulási folyamatban annyival előrébb kerültem, hogy idén sokkal többet sikerült olvasnom, mint tavaly. Remélem, tényleg ragad rám valami a bestseller írók műveiből!




2017 nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam a pályázatokba, sok csalódás ért, volt, hogy napokig nem bírtam túltenni magam egy-egy sikertelenségen. Aztán újra és újra emlékeztetnem kellett magam, hogy egy visszautasítás vagy vesztes pályázat még nem a világ vége. Menni kell tovább, írni kell, mert a fejemben még annyi ötlet kavarog, és ki veti őket papírra, ha nem én? A félelmeket pedig újra és újra le kell győzni. Hiszen írni csodás. 

Boldog új évet!

2017. december 29., péntek

Ladányi Klára: Tél

Csöndtől kong a fák meztelen koronája. Az erdei ösvényt hideg dunyha fedi, melyen az állatok lépte nesztelen, az emberé puskaropogás.  A szürkésfehér felhők várakozón ácsorognak a néma táj fölött, ám minden dermedt. Tétova szellő ring a jeges puhaság felett, el-elfújva némi porhavat. A természet hófehér ruhát ölt  magára, akár a menyasszony, s csöndesen várja vőlegényét, a tavaszt, akivel tiszavirág életű szerelme színekkel tölti majd meg a piszkosfehér világot.
Az állóképet  önfeledt gyermekkacaj robbantja szét, s az ösvény végén a táj komorságát vidáman rohanó alakok törik meg.
– Apa, gyorsabban! – sikít csilingelő nevetés közepette a kislány, kinek arcát pirosra csípte a hideg és az izgalom. A szűzhavon száguldó szánkó és az azt húzó édesapa lépteinek keszekusza lenyomata  a boldog gyermekkor kottáját rajzolják a megszeppent hóba.
Az élet dala ez, melyet nem csitíthat sem a hideg, sem a szürkeség.


(Megjelent: Kláris Újság 17/6. szám)